Verdaszerelem - Minden, ami autó

Nos, lehetséges, hogy ismét nehéz, már-már megkövesedett fába vágtam a fejszémet ezzel a – legalábbis autós bloghoz képest – rendhagyó témával. A cím alapján most bárki megjegyezhetné, hogy nem azért nézett be hozzám, hogy életrajzi blogot olvasson. Úgy is mondhatjuk, hogy ilyenkor az olvasókból automatikusan előtör a „ki kíváncsi erre?” effektus, ami egyébként érthető is. Én azonban nem biográfiával szeretném untatni a látogatóimat, akik valószínűleg így is kevesen vannak, hanem az eredeti témához kapcsolódó, de mégis rólam szóló dolgok közlése a szándékom. Ezzel most nem azt mondtam, hogy azt szeretném ecsetelni, hogy hányszor volt veszélyben az én, és ezzel egyidejűleg a hozzátartozóim élete az utakon. Magyarországon ugyanis ez sem jelent újdonságot senki számára. Letolhat egy szőrös talpú kamionos, frontálisan eltalálhat egy figyelmetlenül előző kocsi, satöbbi-satöbbi. Ez a nagy igazság, de ha így vesszük, akkor bármelyik közlekedési eszköz lehet veszélyes. Nem árt tudnunk azonban, hogy ebből a sorból nem lógnak ki az autók sem.
Hát akkor miért épp azok a kedvenceim?
Mert számomra nem csak annyit jelentenek, mint egyszerű eszközök, amelyek eljuttatnak egyik helyről a másikra.
Tehát az alábbi mondatot legyen szíves mindenki megjegyezni:
Az autó nem csak egy szimpla tárgy, ami egy időben áttranszportálja testünk minden egyes részét A pontból B pontba.
Ugye milyen szépen fejeztem ki magam? (A választ majd kommentekbe foglalva kérném!)
Azt hiszem, hogy formában vagyok, pedig nemrég ért egy hatalmas csalódás, amiről nem is szeretnék beszélni, és nem is vágna ide, csak annyiban, hogy ez is megesett már mindenkivel legalább egyszer. Mint ahogy a gépjárműben esetlegesen előforduló, halál közeli élmények minimum egyike. Jegyezzük meg azt is, hogy a lelki probléma nehezebben küzdhető le, mint a testi. Ugyanígy: bonyolultabb áthidalni egy elektronikai problémát, mint egy mechanikait.
Legalábbis én így tapasztalom a dolgokat, s tudom, hogy van, aki nem. Az azonban nyugodtan vitatkozhat, mert én – jól tudván, hogy sokszor az is segítség – elviselem a kritikát. Észrevettem viszont azt is, hogy egyes emberek nem így látják ezt sem. Biztos van, aki úgy gondolkodik, hogy a kritika egyenlő az utálattal, pedig olyan messze vannak egymástól, mint – a példának okáért – a sebváltó a visszapillantó tükörtől. (Ez jutott most eszembe éppen.)

Egyébként én egy teljesen nyugodt, békepárti ember vagyok, aki nem siet sehová, s ennél fogva arra sem lát magyarázatot, hogy miért kell – másokat is veszélyeztetve – száguldozni az utakon.
Ha gyorsan mennék, az maximum azért lenne, mert imádom a sebességet. Leszögezném azonban, hogy azt is csak éjjel tenném, mikor üresek az utak, vagy esetleg kimennék egy reptérre, vagy a ringre. Nem azt mondtam tehát, hogy sosem próbálhatja ki az ember, hogy mit is tud az autója valójában. Egyszerűen csak szépen megkérnék mindenkit, hogy ne veszélyeztesse a többi embert.
Higgyük el, minden szempontból megéri, hiszen magunkat is biztonságban érezhetjük. Gondoljuk csak végig, mit éreznének a barátok, ismerősök, hozzátartozók, ha egy fára felcsavarodott autóból szednék ki maradványainkat a tűzoltók. Egyértelműen azt kell mondanom, hogy minden megelőzhető: leginkább a balesetek, így a fájdalom, a könnyek, azaz a halálunk miatt síró emberek szenvedése. Persze ez most elég ijesztő gondolatmenet volt, szóval szeretnék elnézést kérni, de a leírtakat se feledjük el közben.
Most azonban egy kicsit magamról és a családomról beszélnék (természetesen autós megközelítésben). Ha nem haragszik senki, akkor ezt nem úgy fogom tenni, hogy „én szamár előre”. Inkább utoljára szeretném hagyni szerény személyemet. Ott kezdem, hogy anyukám nincs annyira elragadtatva a verdáktól, azonban, ha megkérdezem, hogy mi álmai autója, akkor elmondja, hogy a Volvo. Ezt én úgy fordítottam le magamnak, hogy lételeme a gondoskodás, hiszen tudjuk, hogy a svéd márka mindig is híres volt az általa nyújtott biztonságról. Faterom (ha nem baj, hogy így mondom) esetében pedig a Lexus az etalon, amit én úgy értelmezek, hogy egy precíz ember, aki szereti a technikát is (talán nem véletlen, hiszen gyerekkora óta fotózik és van is hozzá érzéke). Testvérem pedig mindenáron a Minire tenné voksát, ezért gondolhatnék arra is, hogy nem túl családias. Én viszont inkább úgy vélekedek, hogy egyszerűen csak egy fiatalos autóra van szüksége, amelynek fenntartási költségei is alacsonyak. Ezenkívül még az is megfordult a fejemben, hogy az is érdekli, hogy mennyit pöfékel a levegőbe az autója, tehát megfontolt egyéniség. Vagy ki tudja. Na mindegy.
Hát tessék: egy svéd, egy japán és egy angol márka került említésre, én azonban ki fogok lógni a sorból egy némettel, ami történetesen a Mercedes-Benz (szerintem a CLS 63 AMG-ről írt cikkem után ezen nem lepődik meg senki). Ennek egyébként az oka az, hogy precíz ember vagyok (legalábbis úgy érzem), szeretem az eleganciát és a kényelmet, valamint a gázadásra nem sokat vaciláló autókat (AMG… AMG… AMG, V8… V8… V8). Szerintem érthetően elmagyaráztam mindent, ami minket illet, és elég jól passzoltak a dolgok az eredeti témához. Igaz, hogy sok volt a rizsa és biztos, hogy voltak, akiket untattam, de remélem nincsenek nagy számban, hiszen: Mindent az olvasókért!

Hát ’iszen azért élünk, hogy örömet szerezzünk másoknak (remélem nem csak én gondolom így) és közben élvezzük is, amit csinálunk.

Mára ennyi lett volna, köszönöm a figyelmet, további szép napot mindenkinek!

Ui.: Ne feledjük, hogy az autó nem csak egy szimpla tárgy, ami egy időben áttranszportálja testünk minden egyes részét A pontból B pontba!